Ma reggel kiléptem az ajtón, és egy pillanatra azt hittem, rossz hónapban járunk.

5 fok volt, és köd ült a hegyeken, a levegőnek pedig már megvolt az a jellegzetes, csípős érzése, amit az ember itt Tromsøben nagyon gyorsan megtanul felismerni. Tudod, az a fajta levegő, amelyik nem kérdezi meg, hogy készen állsz-e az őszre, csak közli veled, hogy hamarosan itt lesz.

Pedig augusztus közepe van.

Magyarországon ilyenkor még simán előfordul, hogy az ember azon gondolkodik, hogyan élje túl a harminc fokot, itt pedig reggelente már előkerülnek a vastagabb pulóverek.

És ami még érdekesebb, hogy a természet is elkezdett készülődni.

A fákon itt-ott már megjelent a sárga. Nem az egész erdő váltott át egyik napról a másikra, inkább csak néhány levél árulkodik arról, hogy valami megváltozott. A hegyeken is kezdenek megjelenni a barnás foltok, a nyári zöld lassan visszahúzódik, és az egész tájnak van egy egészen más hangulata.

Pedig azért volt nyár. Csak tromsøi értelemben.

Volt világos, nagyon világos. Volt éjféli nap, amikor este tízkor sem tudtad eldönteni, hogy vacsorázz vagy inkább menj még valahova. Voltunk kint, kirándultunk, élveztük, hogy nem kell sötétben hazamenni.

Aztán egyszer csak elkezdett változni a fény, és vele együtt minden más is.

Nálunk ráadásul nemcsak a természet váltott át egy új fejezetre. Egy hete elkezdődött az iskola is.

A nagylányom idén lett elsős, úgyhogy nálunk most egyszerre zajlik kétféle évszakváltás: odakint lassan ősz lesz, itthon pedig egy teljesen új időszak kezdődött.

És őszintén szólva nemcsak ő tanulja az iskolát.

Én is.

Már az első héten rengeteg olyan dologgal találkoztam, ami más, mint amit Magyarországról megszoktam. Van, amin meglepődtem, van, aminél azt gondoltam, hogy na, ez tulajdonképpen egész logikus, és persze van olyan is, amire még mindig csak nézek, hogy biztosan így kell ezt?

A norvég iskolarendszer egyik érdekes része például, hogy az elsősök egy évfolyamba kerülnek akkor is, ha ugyanabban az évben születtek, de közöttük akár majdnem egy teljes év korkülönbség van.

Elsőre ez nekem furcsa volt.

Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen pont az a lényeg, hogy nem várják el minden gyerektől ugyanazt ugyanabban a pillanatban.

És talán ez az egyik dolog, amit most különösen érdekes figyelni.

Az óvodából az iskolába sem úgy kerülnek át, mintha egyik pénteken még saraznának az udvaron, hétfőn reggel pedig tessék, itt a tankönyv, mostantól iskola van.

A váltás fokozatos.

Az első hetekben még mi is próbáljuk felvenni a ritmust, én pedig közben próbálom megérteni az egész rendszert. Az órarend, a napok, a szabályok, hogy mi hogyan működik, és persze az a rengeteg apróság, amit csak akkor kezdesz megérteni, amikor már benne vagy.

És közben ott van ez az egész különös háttér.

Miközben a gyerekek elkezdik az új tanévet, odakint a természet is elkezdi a sajátját.

A hegyek lassan színt váltanak, reggelente köd ül a városon, egyre hidegebb van, és ha nagyon őszinte akarok lenni, augusztus közepén már kezdek gyanakodni, hogy a tél is ott áll valahol a sarkon és várja a sorát. Ahol ma még saraznak a gyerekek, ott két hónap múlva már hóembert fognak épiteni.

Persze még messze van.

Legalábbis ezt szeretném hinni.

De Tromsøben megtanultam, hogy az évszakokkal nem érdemes vitatkozni. Mire az ember megszokja, hogy világos van, már változik a fény. Mire megszokja a nyarat, elkezd sárgulni az első levél. Mire pedig azt mondja, hogy „jó, azért a tél még odébb van”, már előkerülhet a télikabát.

Úgyhogy most élvezzük ezt a néhány hetet.

A ködös reggeleket, a sárguló leveleket, a hideg levegőt, a hegyeket, és azt az érzést, hogy valami új kezdődött.

Odakint lassan ősz lesz. Itthon pedig egy új korszak kezdődött.

És én kíváncsian várom mindkettőt.