Itt az ősz, és én nagyon jól vagyok ezzel

Van egy pont minden évben, amikor egyik napról a másikra megváltozik a fény Tromsøben, és onnantól tudom, hogy vége a nyárnak, még akkor is, ha a naptár szerint még hetekig tarthatna. Tavaly ilyenkor le is ültem, és megpróbáltam szavakba önteni, mit is jelent ez nekem valójában. Most, hogy újraolvastam, rájöttem, hogy egy szót sem kellene rajta változtatnom. Pontosan ezt érzem most is, csak épp két héttel korábban kezdődött az egész, mint tavaly.

Mert igen, idén az ősz egy icipicit hamarabb kopogtatott be hozzánk. Már vagy két hete érzem, hogy itt van, beköltözött, elhelyezkedett, és nem is nagyon szándékozik egyhamar távozni. A reggelek hidegebbek lettek, a fény megváltozott, esténként pedig már egészen másképp néz ki az ég. Az ember itt egy idő után megtanulja észrevenni ezeket az apró változásokat, mert a természet elég pontosan jelzi, hogy mi következik.

Úgyhogy gondoltam, ezt a tavalyi bejegyzést most újra előveszem. Nem azért, mert nincs mit mondanom az idei őszről, hanem éppen azért, mert ahogy újraolvastam, rájöttem, hogy minden mondata ugyanolyan igaz ma is, mint amikor megírtam.

Íme, amit akkor megírtam:

Egy évvel ezelőtt írtam

Számomra az ősz Tromsøben nem más, mint a sarkvidéki csend lassú beköltözése. Köd ül a fjord fölé, az alkony már délután 5 körül rátelepszik a városra, és a hegyek oldalán megjelenik az első hó, miközben a völgyben még eső áztatja az utcákat.

Sirályok helyett vadludak húznak el a házak felett, reggelente a fák között renszarvas bukkan elő, és szinte hallani lehet, ahogy a talaj fagyos sóhajjal engedi át a tél közeledtét. A sötétben minden fény más értelmet nyer. A narancsszínű utcai lámpák, az ablakokban pislákoló gyertyák, és a kikötőben horgonyzó hajók fényei mind mesélnek valamit.

Az ovis gyerekek esőruhában csúszkálnak a pocsolyákban, a bolt polcain pedig megjelennek a karácsonyi ízek. A pepperkake, a ribbesült és a forralt bor fűszeres illata. A természet közben csodás színházat játszik. Reggel köd, délben eső, éjszaka hó, és mire kettőt pislogsz, már az aurora zöldje fut végig az égen.

Nálam az ősz mindig különleges, mert a lassulást hozza. Legszebb időszaka az évnek.

Számomra az ősz Tromsøben, egyszerre búcsú és kezdet.

Nem a dió koppan a földre, hanem a jégkristályok sercegnek a lépteim alatt.

A fények lassan eltűnnek, a nap lassacskán búcsúzik, de ezzel együtt megjelenik valami varázslat, ami újra és újra odafagyasztja a mosolyt az arcomra.

Szóval igen, a sarkvidéki őszi időszakom hivatalosan is elindult. És én egyáltalán nem bánom.

Márciusig köszönöm szépen, én nagyon jól leszek.

Jöhetnek a kötött pulcsik, amiket nyáron már szégyellősen a szekrény mélyére gyűrtem, jöhet a fahéjascsiga illata, ami betölti az egész konyhát, jöhet a meleg kávé, amit két kézzel fogok, miközben kinézek az ablakon, és jöhet a forró csoki is a gyerekekkel, mert az ő szemükben ez természetesen a legjobb része az egésznek.

Én pedig közben lassan felkészülök arra, hogy a fény egyre kevesebb lesz, a tél pedig egyre közelebb.

De előtte még itt van az ősz.

A ködös reggelek, a színes hegyoldalak, a hideg levegő, az első hó a hegycsúcsokon, az ablakon kopogó eső és az a különös érzés, amikor az ember tudja, hogy valami véget ér, miközben már alig várja, hogy elkezdődjön valami más.

Indulhat a szezon. 🍂❄️

– Egy anya a sarkvidékről –