Minden ősszel eljön egy nap, amikor Norvégiában óvodások, alsósok és jóval nagyobb gyerekek ugyanarra a dalra, ugyanazokat a mozdulatokat próbálják eltáncolni. Ez a BlimE!, és idén már a mi első osztályosunk is benne van nyakig.

A kislányom már hetek óta gyakorolja az idei BlimE!-t az iskolában, aztán természetesen otthon is, mert egy ilyen koreográfia valahogy soha nem marad az iskola falai között. Szépen átszivárog a délutánokba, a vacsora előtti percekbe, és persze a nappaliba is, ahol egy lelkes hatéves mindig talál még elegendő helyet ahhoz, hogy „csak még egyszer” végigtáncolja az egészet. Az a bizonyos „még egyszer” pedig általában valamiért mindig többször lesz. 😄

Én ezt az egészet már évekkel ezelőtt megismertem, amikor Norvégiába költöztünk. Akkor még az óvodában találkoztam vele, most pedig már az első osztályos lányom gyakorolja ugyanazt a hagyományt, ezúttal az iskolában, sokkal nagyobb csapattal és láthatóan sokkal nagyobb elszántsággal.

Közben rájöttem, hogy magyar ismerőseimnek ezt elég nehéz egy mondatban elmagyarázni. Ha azt mondom, hogy „van egy norvég dal, amire az egész ország táncol”, az egy kicsit úgy hangzik, mintha valaki egy iskolai ünnepséget túl komolyan vett volna. Pedig a BlimE! ennél jóval több.

Mi is az a BlimE!?

A BlimE! egy éves norvég barátság- és közösségi kampány, amelyet az NRK Super, a norvég közmédia gyerekcsatornája indított el 2010-ben. A neve a norvég „bli med” kifejezésre játszik rá, ami nagyjából annyit jelent: gyere, tarts velünk, légy részese.

Eredetileg kifejezetten a kiközösítés és az iskolai bántalmazás elleni kampánynak szánták, később azonban egyre inkább a barátság, a befogadás és az összetartozás került a középpontba.

Minden évben új dal és új koreográfia készül hozzá, és a gyerekek országszerte megtanulják. Aztán eljön az a bizonyos BlimE-nap, amikor óvodákban és iskolákban rengeteg gyerek egyszerre táncol ugyanarra a zenére.

És szerintem éppen ez az érdekes benne.

Egy tromsøi elsősnek és egy oslói hatodikosnak lehet egy közös élménye akkor is, ha valószínűleg soha életükben nem találkoznak egymással. Ugyanazt a dalt ismerik, ugyanazokat a mozdulatokat tanulják, és tudják, hogy valahol máshol az országban több százezer másik gyerek ugyanezt csinálja.

Ha belegondolsz, ez egy hatéves számára azért elég nagy dolog.

Az idei dal két nyelven szól

Minden évben új dal, új téma és új koreográfia készül, így a gyerekeknek sem kell évről évre ugyanazt elővenniük. Ők minden ősszel kapnak valami újat, a szülők pedig minden ősszel kapnak egy új fülbemászó dallamot, amit aztán hetekig nem lehet kiverni a fejükből. 😄

Idén a BlimE! 2026-os dala, a „Her for deg / Lean álo dás” norvég és északi számi nyelven is elkészült. A dal központi üzenete a barátság, az egymás támogatása és az, hogy ott legyünk a másiknak, amikor szüksége van ránk.

Az egyik előadó Máijá, aki tavaly megnyerte a Sámi Grand Prix-t, a másik pedig Viljar Natlandsmyr, akit a norvég gyerekek egy népszerű NRK-s tudományos műsor házigazdájaként ismerhetnek.

Nekem, aki Tromsøben élek, ez a kétnyelvűség különösen érdekes. Itt északon a számi kultúra nem valami távoli, múzeumban őrzött dolog, hanem a táj és a hétköznapok része, és szerintem jó látni, hogy a gyerekek egy ilyen egyszerű, vidám dalon keresztül is találkoznak vele.

Az idei dalt egyébként az NRK oldalán is meg lehet nézni és meghallgatni, ha valaki kíváncsi, mire táncol idén Norvégia.

Kicsik és nagyok ugyanarra a zenére

Az iskolában ezt sem úgy kezelik, hogy megtanulják a táncot, aztán kész, ki lehet pipálni. Hetekig gyakorolnak, az osztályok és évfolyamok készülnek, a nagyobbak és a kisebbek is tanulják, és közben az egészből szépen lassan kialakul egy közös esemény, amire mindenki vár.

De valahogy ez senkit nem zavar, mert nem az a lényeg, hogy mindenki ugyanannyira ügyes legyen.

A tánc mellé ráadásul beszélgetések és tanórai anyagok is kapcsolódnak. A gyerekek a barátságról, a csapatban létről, az összetartozásról és arról is beszélgetnek, milyen érzés kívül maradni. Nekem ez azért tetszik, mert így a BlimE! nem csak egy kedves kis műsor, amit egyszer előadnak az iskolaudvaron, aztán mindenki hazamegy, hanem ad egy témát is, amiről a gyerekekkel lehet beszélni.

Nekem ez nagyon norvég

Nem azért, mert itt mindenki táncolni akar, mert ezt nyugodt szívvel cáfolhatom. Hanem azért, mert rengeteg olyan aprósággal találkozom, ahol újra és újra előkerül az érzés, hogy együtt vagyunk valamiben.

Nekem a BlimE! kicsit olyan, mint amikor a VB alatt egyszer csak az egész ország ugyanarra a ritmusra mozdul. Amikor megy a foci, az emberek együtt „eveznek”, jön a „Ro, ro, ro”, és egy pillanatra teljesen mindegy, ki hol van az országban. Ugyanazt csinálják, ugyanarra énekelnek, és mindenki tudja, miről van szó.

Ugyanezt az érzést már nagy norvég sporteseményeknél is láttam: egy pillanatra teljesen mindegy, hogy ki honnan jött, mert mindenki ugyanannak drukkol.

Az idei BlimE! ráadásul nem véletlenül kapcsolódik ehhez a gondolathoz, hiszen a 2026-os kampány témája a csapatjáték, focilázas háttérrel: a dal arra biztatja a gyerekeket, hogy szurkoljanak egymásnak, és figyeljenek arra, hogy senki ne maradjon egyedül a partvonal mellett.

És talán éppen ezért működik olyan jól.

Persze egy tánc önmagában nem old meg mindent

Nem szeretném ezt rózsaszín ködbe burkolni. Egy közös koreográfiától nem szűnik meg a kiközösítés, és nem lesz hirtelen mindenki mindenkinek a legjobb barátja. Norvégiában is felmerült már a kérdés, hogy egy évente egyszer megrendezett közös tánc mennyire tud ténylegesen változtatni az iskolai bántalmazáson, és maga az NRK is jelezte, hogy nincs saját mérése arról, közvetlenül milyen hatással van a kampány a bullyingra.

Szerintem nem is kell neki egyedül megoldania ezt.

A valódi munka úgyis a hétköznapokban történik: a szünetekben, az öltözőben, a játszótéren, a születésnapi meghívóknál, és azokban a pillanatokban, amikor egy felnőtt észreveszi, hogy valaki megint egyedül áll.

Egy hatéves szemével

Lehet, hogy egy hatévesnek ebből most még csak annyi marad meg, hogy megtanult egy menő táncot az iskolában, és jó buli volt együtt táncolni a többiekkel. De közben talán észrevétlenül megtapasztal valami mást is: milyen érzés egy nagyobb közösség részének lenni, milyen az, amikor mindenki ugyanazt csinálja, és milyen érzés úgy részt venni valamiben, hogy nem az számít, ki a legjobb, hanem az, hogy mindenki benne legyen.

Én pedig szülőként pont az ilyen apróságokat szeretem itt.

Nem feltétlenül a nagy, ünnepélyes dolgokat, hanem azokat a hétköznapi pillanatokat, amelyekből lassan összeáll, milyen lehet ebben az országban felnőni.

Mert néha egy ország kultúráját nem a nagy nemzeti ünnepeken érti meg az ember, hanem egy hatéves gyereken keresztül, aki hazajön az iskolából, és hetek óta ugyanazt a táncot gyakorolja a nappaliban.

És lehet, hogy húsz év múlva már nem fog emlékezni arra, milyen volt az első osztály. De ha egyszer meghallja ezt a zenét, talán eszébe jut majd, hogy „Ja, ez volt az a tánc, amit egész ősszel gyakoroltunk.”

És talán pont ennyi kell ahhoz, hogy egy egyszerű iskolai programból emlék legyen.

Én pedig addig is hallgatom.

Újra és újra.

Mert úgy tűnik, ez is része annak, hogy Norvégiában nevelünk gyerekeket.

És természetesen nekem is és a 4 éves kislányomnak is meg kellett tanulnia. Legalábbis elméletben. A gyakorlatban inkább maradjunk annál, hogy én a partvonal mellől szurkolok, ami az idei téma ismeretében végül is teljesen vállalható szerep. 😄

– Egy anya a sarkvidékről –