Az óvodai témákkal mostanában kissé elmaradtam, pedig lenne miről mesélni, hiszen a lányaim eddig három különböző norvég óvodába jártak. Egybe még Haldenben, kettőbe pedig már itt, északon, Tromsøben. Mondhatjuk, hogy az évek alatt sikerült egy kisebb óvodai körutazást tartanunk az országban, anélkül, hogy különösebben erre készültünk volna.

Ennek azért van egy előnye, három különböző helyen is láthattam, hogyan működik a mindennapi óvodai élet, milyen helyiségekben játszanak a gyerekek, hogyan szervezik a napjaikat, és milyen lehetőségeket kapnak a felfedezésre.

A mostani óvodánk egyébként legalább annyira fantasztikus, mint az egykori haldeni volt. Az óvónők, óvóbácsik hozzáállása és az épület kialakítása is nagyon hasonló. Persze mindegyik intézménynek megvan a maga sajátossága, de vannak olyan dolgok, amelyekkel mindhárom helyen találkoztam.

Amikor az ember elképzel egy óvodát, általában maga előtt látja a csoportszobát, a kis asztalokat, a székeket, a játékos polcokat, a rajzolós sarkot, és talán azt is, ahogy ebéd után mindenki szépen leül valamilyen nyugodt tevékenységhez.

Na, itt azért érdemes egy kicsit újrarajzolni ezt a képet, mert nálunk a csoportszoba inkább csak a történet kezdete.

A csoportszoba nem egy életfogytig tartó helyszín

Természetesen itt is vannak csoportszobák, a gyerekeknek megvan a saját csoportjuk, és ugyanúgy vannak közös étkezések, foglalkozások és napi rutinok. Csakhogy a terek sokszor nem úgy különülnek el egymástól, ahogy azt Magyarországon megszokhattuk.

A mostani óvodánk például két szárnyból áll. A csoportszobákból közvetlenül ki lehet jutni az udvarra, ami már önmagában elég praktikus, ha az ember egész nap szeretné ki-be engedni a gyerekeket. A két szárny között van egy kapu is, ez különösen hasznos, ha egy kétéves kisgyerek éppen úgy dönt, hogy ideje felfedezni a világot, és a világ alatt jelen esetben az óvoda másik felét érti.

A csoportszobák találkozásánál nagy tolóajtók vannak, amelyek bizonyos időszakokban be vannak csukva, de általában nyitva állnak. Így a gyerekek átjárhatnak egyik helyiségből a másikba, játszhatnak a saját csoportjukban, vagy meglátogathatják a szomszédosat is.

Ez a megoldás nekem kifejezetten tetszik, hiszen a gyerekek nem feltétlenül ugyanabban a négy falban töltik a teljes benti játékidőt, hanem többféle tér közül választhatnak.

És ha azt gondolnád, hogy ezzel már ki is merítettük az óvoda izgalmait, akkor még nem láttad a külön helyiségeket.

Mászófal, legószoba és egy kastély – nem, ez nem egy gyerekhotel

A csoportszobákon kívül kisebb-nagyobb külön helyiségek is vannak, amelyeket különböző tevékenységekre rendeztek be. Ezek nem olyan szobák, ahová évente kétszer beengedik a gyerekeket egy különleges alkalommal, hanem a mindennapi játék részei.

Van például egy mászószoba, ahol mászófal, szivacsok és különféle mozgásra alkalmas eszközök várják a gyerekeket. Ha valakinek reggel óta az a terve, hogy mászik, ugrik, lehuppan, majd újra nekifut, akkor erre is van lehetőség. Nem kell megvárnia a tornatermi foglalkozást, és nem kell a nappali bútorain gyakorolnia a mászótechnikát sem.

Aztán ott van a digitális terem, ahol projektor és hangfalak is vannak. Amikor ezekre nincs szükség, a helyiség akár tornateremként is működhet, különféle fejlesztőjátékokkal, amelyeken mászni, ugrálni vagy éppen lógni lehet. Magyarán ugyanaz a terem többféle funkciót kap attól függően, hogy éppen mire van szükség. Ha kell, digitális tér, ha kell, mozgásra alkalmas játszóhely. Nem rossz kihasználtság.

Van külön legószoba is, ami szerintem sok gyerek számára önmagában elegendő indok lenne arra, hogy reggel ne kelljen kétszer szólni az indulás miatt. Egy egész szoba legóval! Itt azért komoly építészeti karrierek indulhatnak.

A hercegnős játékok kedvelőiről sem feledkeztek meg: nekik egy kis kastélyt rendeztek be. Lehet királylányosat játszani, történeteket kitalálni, és gondolom, időnként valakit megmenteni, vagy legalább egy meglehetősen fontos udvari ügyet elintézni. A királyi családnak is vannak hétköznapjai.

Ami nekem különösen tetszik, hogy nem egyetlen nagy teremnek kell minden igényt kiszolgálnia. Ha valaki építeni szeretne, ott a legó. Ha mozogna, ott a mászó- és tornatér. Ha szerepjátékba merülne, arra is van külön hely. A gyerekek többféle tevékenység közül választhatnak, és nem feltétlenül kell mindenkinek ugyanazt csinálnia csak azért, mert éppen az következik a napirendben.

Amikor az egyéves és az ötéves ugyanabban a csoportban játszik

A csoportszobák kialakításánál az is fontos szempont, hogy a különböző korú gyerekek megtalálják a nekik megfelelő elfoglaltságokat. A norvég óvodákban ugyanis nem mindenhol ugyanúgy osztják be a gyerekeket életkor szerint.

Ez azért érdekes, mert egy kétévesnek egészen másra van szüksége, mint egy ötévesnek, aki már hosszabb ideig képes elmélyülni egy összetettebb játékban. A kisebbeknek biztonságosabb, egyszerűbb játékokra és felfedezésre alkalmas terekre van szükségük, a nagyobbak pedig már hosszabb történeteket találnak ki, építenek, szerepjátékokat játszanak.

A helyiségekben ezért többféle lehetőség közül választhatnak. A kisebbeknek is megfelelő játékok és sarkok mellett ott vannak azok a tevékenységek, amelyek a nagyobbakat kötik le.

Persze ettől még nem lesz minden pillanat tökéletes harmónia. Biztosan itt is előfordul, hogy két gyerek ugyanazt a játékot szeretné, vagy valaki éppen úgy dönt, hogy az a torony, amit a másik húsz perce épít, kiváló alapanyag lenne egy új projekt megkezdéséhez. A legóvárosoknak is megvan a maguk természeti katasztrófája.

Az óvoda azért óvoda marad, akárhány szobából áll.

Az óvónő nem csak a pálya széléről figyel

Van még valami, amit a három óvodában szerzett tapasztalataim alapján különösen szeretek. Az óvónők és óvóbácsik nem egyszerűen kívülről figyelik a gyerekek játékát, hanem sokszor maguk is aktív résztvevői annak.

Ha kell, leülnek legózni, beszállnak egy szerepjátékba, együtt építenek, vagy éppen részt vesznek abban a történetben, amit a gyerekek kitaláltak. Nem ritka, hogy a felnőttek is teljesen belemerülnek a játékba.

Télen pedig jön az igazi északi életérzés. A gyerekek szánkóznak, síelnek, és ebben az óvónők, óvóbácsik is részt vesznek. Nem feltétlenül a domb aljáról történik a biztatás, hanem együtt csúsznak, mozognak a gyerekekkel.

Persze ez nem azt jelenti, hogy egész nap csak játék van, vagy hogy nincsenek szabályok, közös programok és feladatok. Egyszerűen arról van szó, hogy a játék, a mozgás és a felfedezés sokkal természetesebben épül be a napba.

És mi történik, amikor bent játszanak?

Talán ez az egész kialakítás egyik legérdekesebb része. Amikor a gyerekek bent játszanak, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki a saját csoportszobájában ül, és csendben elfoglalja magát valamivel.

A gyerekek mozoghatnak a rendelkezésükre álló terek között, választhatnak különböző tevékenységeket, és a játékuk nem korlátozódik egyetlen helyiségre. Ha valaki éppen építeni szeretne, kereshet magának egy megfelelő sarkot. Ha mozogna, ott a mászószoba. Ha pedig szerepjátékba kezdene, arra is van lehetőség.

Nem az történik automatikusan, hogy ebéd után már csak asztal mellett végezhető játék következhet, mert a napirend szerint most valami nyugodtabbnak kell jönnie. Természetesen vannak közös programok, étkezések és olyan időszakok, amikor mindenki együtt csinál valamit. A szabadság nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar, az óvónők pedig időnként csak megszámolják, hányan vannak még az épületben.

A környezet viszont sok lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek a saját érdeklődésük szerint válasszanak játékot, mozogjanak, felfedezzenek, és közben más gyerekekkel is kapcsolatba kerüljenek.

Nekem szülőként ez az egyik legérdekesebb különbség. Az óvoda nem egyszerűen egy csoportszoba, ahol a gyerekek eltöltik a napot, hanem egy egész kis világ, amelyben különböző terek és lehetőségek várják őket.

Néha építenek, máskor másznak, hercegnős történeteket találnak ki, vagy éppen átmennek egy másik csoportba játszani. Télen pedig előfordulhat, hogy a nap egyik legfontosabb programja a szánkózás vagy a síelés lesz, természetesen az óvónőkkel együtt.

És ha belegondolok, egy ilyen helyen a „Mit csináltál ma az óvodában?” kérdésre egészen sokféle választ lehetne adni.

Már ha a gyerek hajlandó válaszolni, és nem csak annyit mond, hogy „semmit”.

Mert úgy tűnik, ez utóbbi azért nemzetközi óvodai hagyomány. Lehet mászófal, kastély, legószoba, síelés és egész napos kaland, a nap végén a „semmit” még mindig verhetetlen. 😄

– Egy anya a sarkvidékről –