Néhány éve, amikor először beléptem egy norvég óvodába, úgy éreztem magam, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Nem azért, mert modernebb lett volna. Nem azért, mert több játék volt, hanem mert egészen más volt a szemlélet.
Magyarországon sokszor azt látni, hogy az óvónők szinte egyszerre próbálnak tízfelé figyelni. Huszonöt gyerek, két-három felnőtt, rengeteg feladat. Valaki sír, valaki összeveszett a legjobb barátjával, valaki éppen kiborította a festéket, közben pedig indulna az ebéd.
Norvégiában már az első napokban feltűnt valami.A nyugalom.
Nem azért, mert a gyerekek csendesebbek lennének. Egyáltalán nem, ugyanolyan hangosak, kíváncsiak, elevenek. Csak több idő jut rájuk.
Nálunk három gyerekre jut egy felnőtt. Háromra. (Norveg átlag is 4-5)
Ez elsőre szinte hihetetlen volt.
Van idő bekötni egy bakancsot úgy, hogy közben senki sem sürget, van idő végighallgatni egy történetet, sőt arra is van idő, hogy egy kisgyerek öt percig próbáljon felmászni egy farönkre, miközben senki nem emeli fel helyette.
És valahogy ettől az egésznek teljesen más hangulata van.
Nem minden percre van terv
A másik dolog, ami nagyon meglepett, az a csoportok működése.
Otthon megszoktam, hogy minden gyereknek megvan a saját csoportja, a saját óvónője, a saját terme.
Itt sokkal rugalmasabb minden.
A három-, négy-, öt- és hatévesek rengeteg időt töltenek együtt. A kisebbek figyelik a nagyobbakat, a nagyobbak segítik a kisebbeket, és közben mindenki tanul valamit. A csoportok között sokszor nyitva van az ajtó, szabad a mozgás bent is, és kint is az udvaron.
Olyan az egész, mint egy apró közösség.
Az egyévesek teljesen természetesen indulnak oviba, a hatévesek pedig már igazi “nagyok”, akik megmutatják, hogyan kell megmászni egy sziklát vagy gumicsizmában átkelni egy pocsolyán.
Senki sem csodálkozik ezen.
Az udvar itt a legfontosabb terem
Ha valaki még nem látott norvég óvodát, talán azt gondolja, hogy a gyerekek egész nap bent játszanak.
Pedig éppen fordítva, legtöbb időt kint töltik.
Esőben, hóban, szélben, sárban.
És nem azért, mert muszáj, hanem mert ez a mindennapok része.
A gyerekeim már teljesen természetesnek veszik, hogy reggel vízálló ruhát vesznek fel, délben sarasan érkeznek vissza, délután pedig újra kimennek.
Én pedig idővel azt vettem észre, hogy én is másként gondolok erre, régen egy sáros nadrág plusz mosást jelentett, ma inkább azt jelenti, hogy valószínűleg jó napjuk volt.
A felnőttek tényleg együtt játszanak a gyerekekkel
Ez talán az egyik kedvenc részem. Nem azt látom, hogy a pedagógusok a padon ülnek kávéval a kezükben, miközben fél szemmel figyelik a gyerekeket.
Hanem együtt csúsznak velük a dombról, hógolyóznak, sarat dagasztanak, bunkert építenek, nevetnek.
Persze figyelnek is, de közben valóban jelen vannak.
Egyszer az egyik óvóbácsi úgy feldobálta a gyerekeket a levegőbe, hogy percekig csak nevetést lehetett hallani az udvaron, a lányok még napokkal később is erről meséltek.
És közben arra gondoltam, milyen jó érzés lehet úgy felnőni, hogy a játék nem megszakítása a napnak, hanem maga a nap.
Az üvegház
A képen látható üvegház is sokat elmond erről a szemléletről.
Nem dísz. A gyerekek ültetnek, locsolnak, betakarítanak.
Figyelik, hogyan nőnek a növények, megtanulják, hogy egy paradicsom nem a bolt polcán terem.
Szerintem ezek azok a dolgok, amelyeket könyvből nagyon nehéz megtanítani.
Magyar szemmel furcsa. Ma már természetes.
Amikor ideköltöztünk, sok mindenre csak pislogtam. Ma is ennyire sáros ez a ruha? Miért nem szólnak rá rögtön a gyerekekre?
Miért engedik felmászni arra a sziklára? Miért nincs minden perc beosztva?
Aztán telt az idő, és azt vettem észre, hogy már nekem is ezek a dolgok lettek természetesek.
Persze nem állítom, hogy ez az egyetlen jó módszer, sőt lehetséges, hogy itt is ovodánként változnak ezek a dolgok.
És nem is szeretném összehasonlítani, melyik ország csinálja jobban, egyszerűen csak érdekes látni, mennyire különböző lehet ugyanaz a gyerekkor.
Néha azt mondják, Norvégiában a gyerekeknek túl nagy szabadságuk van.
Lehet.
Én inkább azt látom, hogy rengeteg bizalmat kapnak, s talán pont ez az, amitől olyan magabiztosan indulnak neki a világnak.