Mostanában többször szembejöttek velem olyan posztok, beszélgetések és cikkek, amelyek a magyar iskolarendszerről, a gyerekek leterheltségéről, a rengeteg tananyagról és arról a bizonyos délutáni „második műszakról” szólnak. Olvasva ezeket mindig van bennem egy kis gyomorgörcs, mert szülőként el tudom képzelni, milyen könnyű belecsúszni abba, hogy az ember folyamatosan azt nézi, vajon elég jól teljesít-e a gyereke, nem marad-e le, nem kellene-e még ezt is megtanulni, azt is gyakorolni, és mikor fér bele mindez úgy, hogy közben azért még gyerek is maradjon.

Amikor Norvégiába költöztünk, természetesen tudtam, hogy itt egy kicsit másképp működik az iskola. Már az óvodában is látszott, hogy egészen más a hozzáállás a gyerekekhez. Több játék, több kinti idő, több természet, kevesebb rohanás, és valahogy sokkal kevésbé éreztem azt, hogy a gyereknek állandóan bizonyítania kell valamit. Az pedig, hogy milyen oktatást és milyen gyerekkort szeretnénk a lányainknak, nyilván nem kis szerepet játszott abban, hogy végül Norvégia lett az otthonunk.

De azért egészen más elméletben tudni, hogy itt más a rendszer, és egészen más, amikor egyszer csak ott ül előtted a saját elsős gyereked heti órarendje.

Mert azért bennem is élt az a kép, amit magyar anyaként valahonnan magammal hoztam az első osztályról. A gyerek reggel bemegy az iskolába, aztán jönnek szépen egymás után a 45 perces órák, ő pedig hatévesen felelősségteljesen végigül mindent, figyel, tanul, ír, olvas, számol, majd hazamegy, és ha szükséges, délután kezdődik a tanulás második felvonása.

Nem mondom, hogy minden magyar iskolában pontosan így néz ki, mert természetesen nagyon sok múlik az iskolán, a tanárokon és a gyereken is. De az biztos, hogy az elmúlt években rengeteget olvastam arról, mennyire leterheltek tudnak lenni a gyerekek, és hány családban okoz komoly stresszt az iskola után otthon folytatódó tanulás.

Aztán itt vagyok Tromsøben, és pénteken megkapjuk a következő heti tervet.

És néha csak nézem, hogy… jó, de mikor fogják ezeket a gyerekeket rendesen tanítani? 😄

Aztán persze tudom, hogy tanítják őket. Csak nem egészen úgy, ahogy én elképzeltem.

A heti terv minden pénteken megérkezik, így mindig nagyjából tudjuk, mi vár rájuk a következő héten. A tanítás minden nap 8:30-kor kezdődik, de már az is érdekes, hogy a hét egyáltalán nem ugyanolyan napokból áll.

Az egyik héten például hétfőn skrivedans van, vagyis nagyjából „írástánc”: mozgásos gyakorlatokkal készülnek az írásra, utána hangfelismerés és testnevelés következik. Kedden zene, ritmusgyakorlatok, tapsolás, aztán norvég írásgyakorlat, ahol azt is gyakorolják, hogyan kell helyesen fogni a ceruzát. Mert úgy látszik, hatévesen még ez is tananyag.

Szerdán norvég nyelv, a T és S betű, matematika, majd egy témaóra, amelynek középpontjában a király áll. Csütörtökön pedig jön a TIFF Junior: busszal bemennek a városba, és megnéznek egy filmet, Det mystiske miljømysteriet címmel – erről már írtam korábban is.

Pénteken matematika, mennyiségek és fogalmak, angol, majd közösen lezárják a hetet.

És akkor ott van egy másik hét, amikor szintén 8:30-kor kezdtek, de teljesen más összeállításban. E betű, nyelvi játék, testnevelés, ritmusgyakorlatok, L betű, matematika, olvasás, olvasóidő, majd csütörtökön kirándulás Holtba burgonyát szedni.

Igen, burgonyát szedni.

Pénteken pedig Mat og helse, vagyis étel és egészség keretében burgonyagerezdeket készítettek, utána közösen játszottak és lezárták a hetet.

És nekem pont ez az egyik legérdekesebb része a norvég rendszernek.

Nem az történik, hogy hétfőtől péntekig ugyanaz a szerkezet ismétlődik, és a gyerek minden nap szépen végigül egy sor 45 perces órát. A tanulás sokkal inkább különböző tevékenységekből áll össze. Van, amikor betűket tanulnak, van, amikor matematikáznak, van, amikor mozognak, van, amikor zenélnek, filmet néznek, kimennek a szabadba, vagy éppen krumplit szednek.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs rendszer vagy elvárás, nagyon is van. Tanulják a betűket, olvasnak, számolnak, gyakorolnak, és egyre több mindent kell majd tudniuk. Csak közben valahogy nem érzem azt a sürgetést, hogy mindent minél gyorsabban kell kipipálni.

Az egyik héten T és S, a másikon E és L.

Közben olvasás, matematika, mozgás, zene, angol, film, kirándulás.

És valahogy minden belefér.

Ami pedig nekem különösen szimpatikus, hogy a heti tervből az is látszik, hogy nem csak azt tervezik meg, mit fognak tanulni, hanem azt is, hogyan legyen változatos a hét.

Nem akarom azt mondani, hogy a norvég iskolarendszer tökéletes. Nyilván itt is vannak problémák, tanulási nehézségek, különböző képességű gyerekek és olyan családok, akiknek egyáltalán nem egyszerű az iskola. De az alaphozzáállás számomra nagyon más.

Már az első osztályban is azt érzem, hogy a gyerek nem egy kis felnőtt, akinek mostantól kezdve teljesítenie kell.

Hatéves.

Tanuljon meg olvasni, tanulja meg a betűket, számoljon, tanuljon meg együtt dolgozni másokkal, mozogjon, legyen kíváncsi, játsszon.

És ha lehet, közben ne utálja meg az egészet.

Talán ez az, ami miatt még mindig meglep a norvég iskola.

Mert amikor annak idején elköltöztünk Magyarországról, tudtam, hogy más lesz. Láttam az óvodában, éreztem a mindennapokban, és az iskolával kapcsolatban is tudtam, hogy nem ugyanazt fogjuk kapni.

De egészen más ezt kívülről tudni, és egészen más, amikor ott van előtted a saját gyereked heti terve.

És ott áll benne fekete-fehéren:
hétfő: E betű.
kedd: zene és L betű.
szerda: olvasás.
csütörtök: film vagy krumpliszedés.
péntek: matematika, angol és közös játék.

Én pedig néha még mindig ott tartok, hogy keresem az órarendben a 45 perces órákat. 😂

Aztán rájövök, hogy valószínűleg nem én vagyok lemaradva.

Csak másképp tanulnak.

És talán végül nem az a legfontosabb kérdés, hogy egy hatéves gyerek egy adott időpontban hány oldalt tud elolvasni, vagy hány feladatot oldott meg.

Én legalábbis nagyon remélem, hogy igen.